Vajon honnan ez a remek, masszív, világos fából (talán tölgy) készült asztal, az ablakhoz tolva a Jurányi B épület első emeleti fordulóján? Körbeállják a Budapesti Színészképző nyílt vizsgájára érkező meghívottak. Inkább útban van, pedig még úgyis kihívóan méltóságteljes, hogy a társaság is előkelő. Azt érzi az ember, ha ránéz: ez egy rendes hely – függetlenszínházat meghazudtolóan rendes. Stockfotóként jelennek meg előttem az itt zajló ételhordós ebédek, könyöklős-kibeszélős szeánszok, és hogy hogyan halmozódhatnak fel nagy lapján, az üvegváza mellett, egymásradobált szövegkönyvek.
A hangulat ilyen, kifigyelős: ha már két órára beengedtek a bemutatónapon, minden támpont lesz a színésznövendékek életének elképzeléséhez. Hogyan töltik a napjaikat? Mivel dolgoznak?
A teremben, ahol a vizsga zajlik, két nézőteret alakítottak ki egymással szemben. Mikor beérkezünk, két lelátónk között tizenkét számítógép – tizenkét fiatal munkavállaló álldogál, üldögél, flangál, tétlenkedik (dolgozik) business casualben, iskolai évzárós szerelésben. Billentyűzetek kattognak, nyílnak exceltáblák, parafatábla, plüsstigris, kávékortyolgatás. Informatikaterem, leginkább: négy csoportnyi munkaállomás, kettő-kettőnek a képernyői egy-egy nézőtérre néznek vissza. Mindent átlátó mesterpozícióban, a szigetek között, középen kap helyet Hunyadi Beatrix, szerepe szerint alosztályvezető; Nagy Szabolcs korrepetitor is itt húzódik meg pianínója mögött, támogató készenlétben. Az ő kivételével mindenkinek máris ég a keze alatt a munka. Bájos polifónia. Az effekt: aha, akkor a színésznövendékek így… számítógépeznek.
És tényleg. Okos, beszédes (ars poétikus) helyzetben rendezkedik be a Kocsis Gergely és Kovács D. Dániel vezette másodév, második trimeszter záróvizsgája. A Nemzeti Adó- és Vámhivatal Fizetési Kedvezmények és Fizetésképtelenségi Alosztályán járunk. Az Alosztály tagjai kényszerhelyzetből ( bullshit munkájukból ) vallanak választott hivatásukról (a színészetről). Kényszerhelyzetben nem lehet beszélni, az elmondhatók köre a technikailag lehetségesre szűkül. (De hát tudvalevő, hogy úgyis beszédtechnikával kezdődik az alapozás egy színészképzőn.) „Tamás, felhívtad az IT-t?” – „Igen, képzeld, felhívtam, és a Bazsinka azt mondta, hogy csak hétfőn tudnak lejönni.” – „Oldalszámot mondjál.” – „Nincs transzferált dokumentáció, nincs kapcsolt jogviszony, nincs jogügyleti lánc feltárva: mid van? Mid van?” Kényszerhelyzetben ilyeneket lehet mondani meg még ilyenebbeket, de ezeket – ha már egy egész alosztály használja közlekedőként, hogy elevickéljen és megvívja pozícióharcait – akárhogyan: őrült gyorsan, egy hangmagasságban, hajlékonyan darálva. Felidulva, mert a világ múlik rajta. Fölényből. A tremor ellenére. Cinkosság reményében. Miközben ütögeted a nyomtatót, hátha attól működik. Belekapaszkodva az egyetlen szóba, amit kihallottál a másik mondókájából. Flörtöléshez, egyre közelebb a másik arcához.
Merthogy persze általában vagy azt mondják egymásnak az osztály dolgozói, bármi hagyja is el a szájukat, hogy mekkora egy képtlen, eltévedt ostoba vagy te, vagy azt, hogy jó a segged. Meg azt is (szigorúan virágnyelven), hogy kész, ezt a feladatot most vagy átveszed tőlem, vagy nem lesz megcsinálva, meg azt is (viszonylag expliciten), hogy büdös a szád. A felszín: zsargon zsargon hátán, munkaszervezés, asszertív kommunikációs túlhajtás – ha az emberek, akikről a színház szól, ezekben beszélnek, akkor ezt lehet szövegkönyvesíteni. Itt, ha mondani kezdik, és eleget mondják: ezek már igenek és nemek. A munkádra, a testedre. Ezek a mércéid. Egyéni és iroda-szintű cél egybeesik: legyél nagyon jó, és csábíts el mindenkit. Ez a mesterségbeli felszólítás hangzik ki az író-rendezői alapötlet hagyta szűk beszéd-közlekedőkből, ez a ki nem mondható (színészi) vallomás, „hölgyeim és uraim: itt egy igazság”.
Hát szabad itt ilyet? Szabad? – ordít fel Szvetics Artúr (Gábor), és fel is pattan, mert Tóth Ákos épp a hozzá legközelebb eső falfelületre próbál felakasztani egy Picasso: Don Quijote-printet, tántoríthatatlanul. Küldték, mondja ügyködés közben – soha nem tudjuk meg, kik. Ezzel az érezhetően kinti tárggyal a kezében és kinti üzenettel a zsebében viccesen leplezetlen, hogy ő most rezonőr lett, és a változatos kombinációkban darált igenek és nemek között, fellélegzésként, a vizsgaelőadás önértelmező mise en abyme-jelenete következik. Ez ilyen Miró? – sipít a sarokból Stern Hanna Barbara; Csokonai, Csokonai – nyugtatja meggyőződéssel Erős Mara; Csontváry Kosztka Tivadarra gondolhatsz – pontosít kimért tudálékossággal Bocsárdi Panna. Tóth Ákos már az asztalon állva agitál (Ó Kapitány! Kapitányom!): kérték, olvassam fel. Tömegjelenet: eleinte szándékos alapzajjal fedik el, amit mond, aztán, mikor elkezdenek figyelni rá, dúdolt hármashangzat-menetekkel támogatják. A felolvasott üzenet – immár Don Quijotéék előtt – a könyvelői hivatásról mint új-hősiességről beszél. A gyerekkori hőstettek („színház”) ideje lejárt. Történelmi tény: a pite már megsült, most csak szeletelni lehet. Nincs, aki tapsoljon, nincs, aki figyeljen, nincs közönség: a tényleges veszélyek, az unalom, a lélek kételyei magányos munkavégzés közben támadnak. Ezeket kell legyőzni. A színész munkája csak az lehet, mint mindenki másé: vágyvezette hivatalnok-munka. Ha a színészek adóellenőrök: arra szentelik az életüket, hogy más emberek pénzét gondozzák. Mindez jól rezonál a színészképzések körüli feszült felvevőpiac-diskurzusra (hol fog mindenki dolgozni?), keserédes őszinteség egy nyilvános vizsgán. Militáns kóruséneklésbe csap át.
A cselekmény bátor illúziótlanságát John Dowland dalai kísérik. A koraújkori angol zene az irodai miliőben egyszerre idegen test és nyílt beszéd: a dalszövegek – szakadékba nézősen melankolikusak – mindig egy morális (többnyire szerelmi) kérdésben tisztán elkülöníthető helyesről és helytelenről beszélnek, s aki énekli őket, a kettő közül a nehezebb, igaz utat választja, hogy megőrizze tisztaságát. Ez – percekre – nem evilági tudással ruházza fel a botladozó szereplőket. Felejthetetlen kép: éjfél körül járhat az idő (a cselekmény a délutáni utolsó óráktól az új munkanap kezdetéig tart – valakinek mindig van tennivalója a munkahelyén), mikor Erős Mara a cserepes műnövényt magához ölelve, szerelmi bánatában énekli: „Shall I sue, shall I seek for grace? / Shall I pray shall I prove? / Shall I strive to a heav’nly joy / With an earthly love?”. Megtört és bársonyos. Később ugyanezt a dalt kapja az osztályvezető Hunyadi Beatrix, beosztottjaitól elhagyatva – nyomott és karcos, nem szenved kevésbé.
A lírai kitérők ellenére a rendezés kijelölte hivatalnok(színész)-szerep fogja, tompítja, fegyelmezi a játék lehetséges terét. Ebben a keretezésben a karaktereket az formálja, ahogyan az (alkalmazotti) autonómia méltóságát könyökölik ki maguknak. Sematikus, lelketlen körülményeikben kell jónak és csábítónak (vagy csábítóan utálatosnak) lenniük – vagyis az a játék, ahogy minden karakter viszonyul valahogy sajátos korlátozottságához. Zárásként sorra veszem, milyennek láttam ezeket a
stratégiákat.
Bocsárdi Panna (Dia) idegenadózási szakértője lassú és elvarázsolt, mint egy kétéltű. Hűvös fölénnyel izolálja magát a többiektől, és emiatt végtelen szomorúság és rövidlátás szakad rá. Kisszerű játszmáit megjátszott kellemmel éli túl, és mindig mutatja, hogy játszik: a szóbanforgó felvetések komolytalan füstkarikák.
Erős Mara (Brigi) szakreferense eminens, élénk, kezdeményező, törvényszerűen elutasított. Mintha minden feszültséget elföldelne, de őt nincs, aki befogadja – alvászavarról monologizál. Fennkölten laza, ahogy tesz-vesz, mozdulatsorait ritmikus, otthonos tikkek törik meg a modoros koncentráltság bevált, kifigurázáshoz ellesett jelzőit.
Hunyadi Beatrix az alosztályvezető Mercédesz munkakedvét a debilitásig tolja: megfeszül, előre-hátra dülöngél a székében, állát felszegi, torkát köszörüli. Kilóg a nyelve, ha figyel; dörgölőző melegséget imitál, ha instruál; és örül, örül, ha bólogathat, miután valamilyen üzenetet átadott. Önfeledtsége jelzi, hogy sikerrel internalizálta az alosztály sorsát.
Martos Csenger Botond (Tamás) kedves, letűnt, szocialista vágású családapát játszik. Hirtelen és agilis, dominanciája kikezdhetetlen – ez megfagyasztja körülötte a levegőt, mégis élénkíti az irodai közhangulatot, ha játékba hozzák: túlartikulált szavai, széles mozdulatai nagy, reménytelen hullámokat vernek.
Mayer Szonja és Miklósváry Gréta karakterei kegyelemdöfésért (kirúgásért) esdeklő akciósorozatot hajtanak végre a darab során – Mayer Szonja gyakornoka flegma, szemtelenül civil ellenállásból sugározza a gyűlöletet környezete és saját maga iránt, Miklósváry Gréta asszisztense megejtően naiv várakozásban él, mintha állandóan egy barátság nyitómondata lenne a nyelve hegyén, amit aztán önmaga szórakoztatására inkább megtartana magának. Egyikőjük gondterhelten szakdolgozatot ír, amit gyűlöl, másikójuk saját születésnapját szervezi meg, amit – kipukkasztott lufik és tűzijáték ide vagy oda – végül senki nem ünnepel meg vele.
Móró Fruzsina emlékezetes, jelszavasuló nevű Winterhalter Violája konkrétumokba kapaszkodva vezeti kettős életének rosszabbik felét, egyértelmű elvárásokat támasztó szituációkkal bástyázza körül magát: itt egy rózsaszín töltő, amit vissza kéne adni, itt egy férfi, akire rá lehet feszülni, itt egy szomszéd, akivel együtt lehet röhögni, itt egy bicikli, ami konfliktust generál. Mikor átöltözve, kibontott hajjal tér
vissza, ideiglenesen felszabadulva választott tárgyai alól, rá sem lehet ismerni. Lebeg és szabad.
Pupics Levente karakterének mutatványa, hogy igazán semmi nem érvényes rá abból, ami a körülötte lévőket nyomasztja – a megszállott képernyőbámulás tényleges funkcióját az ő kapitulációja leplezi le. Bent ül, és nem érdekli, nem fogja fel, mi lenne a feladata. Lenézéssel vegyes tisztelettel követi az igyekvőket, de csak azért, hogy – alkalomadtán, elrajzoltan – mímelni tudja a szakmai alapú
kapcsolatfelvételt.
Stern Hanna Barbara túlmozgásos, kicsattanóan jókedvű munkatársat játszik, akit a többiek már csak ezek miatt is lenéznek. Energiái talán pont onnan jönnek, hogy sarokba szorított helyzetéből valahogy mégiscsak vissza szeretne térni a porondra –
hogy aztán ellenállás nélkül, előre bejósolhatóan átszáguldjon rajta és újra koppanjon.
Szvetics Artúr szemérmeskedés nélkül veti bele magát a rémisztő, bősz, autista Gábor szerepébe, ahogy Gábor is megingathatatlanul eggyé válik a stréber, autoriter, eddigi élményeit kizárólag az anyján keresztül begyűjtő munkatárs szerepével. Harsány és érzéketlen, és több alkalma nyílik bizonyítani, hogy mit sem érzékel a megjelenése keltette zavarból.
Tarján Lőrinc figurája, Zoltán, kommunikatív, szentimentális, menekülő. Munkatársai ostroma könnyen meghajlóvá gyalulja, mégis ismeretlen forrású, mély gondterheltség, idegesség és ellenérzés ül rajta. Köztük is lenne a figyelmükért, hálás is titokban épülő szövetségekért, mégis mindent visszautasít benne az elhagyhatatlan lemondás.
Tóth Ákos alkalmazottja ruganyos járású, példamutatóan könnyed és együttműködő, jótékonysági gesztusként ül fel helyzetkomikumokra. Rágózik, fél fülén félretolja a fejhallgatót, épp csak, ha kíváncsi valamire, speciális törlőkendővel gondoskodik a
szobanövényről. Szögletes, lefojtott, kíváncsiságot ébresztő monotónia veszi körül.
Holpár Anna /Színház folyóirat/
Kép: Dányi Viktória